Az épületalapozás koronázatlan királyai, az olaszországi Trevi-csoport világhírű mérnökei érkeztek nemrégiben az Irakban található moszuli gáthoz. A világklasszisokra meglehetősen nagy is a szükség: a moszuli gátat immár egy évtizede, hogy a világ legveszélyesebb duzzasztógátjának nyilvánították. Az olasz szakemberek érdeklődése Moszul, vagyis az ókori Asszír Birodalom fővárosa, az egykori Ninive iránt nem is annyira meglepő. Ugyanez a mérnökcsoport vállalt kulcsszerepet az egyiptomi új Alexandriai Könyvtár építésénél, a tálibok által 2001-ben elpusztított Bámiján-völgyi buddhaszobrok fülkéinek helyreállításánál, valamint a Pisai Ferde Torony  stabilizálásánál.

A Tigris folyón épült moszuli vízerőművet épp 30 éve, 1986 júliusában adták át, ám röviddel a beüzemelése után már folyamatos betonhabarcs-injekcióval kellett a gipszes talajra – a Szaddam-rezsim propagandacéljai miatt sietve – épített duzzasztógát alapját támogatni. A gáton azóta keletkezett legalább hat repedésbe eddig mintegy 55 ezer tonna betonhabarcsot pumpáltak. Az Egyesült Államok szakértői mindennek ellenére idén februárban ismét „példa nélküli katasztrófával” riogattak. Szerintük a gát bármelyik pillanatban átszakadhat, mely esetben a néhány óra alatt egészen Bagdadig  dübörgő árhullám akár másfél millió ember életét is követelheti.

A moszuli gát bármelyik pillanatban átszakadhat

A moszuli veszély szinte eltörpül a Zimbabwe és Zambia határán épült, a szóban forgó afrikai országok áramellátásának mintegy felét biztosító Kariba-erőmű fenyegető katasztrófája mellett. Az afrikai erőmű duzzasztógátjának megroggyanását az utóbbi években a – feltehetően a globális felmelegedés miatt – jelentősen megnövekedett árhullámok okozták. Szakértők szerint a gát megerősítéséhez azonnal hozzá kell(ene) fogni, mert átszakadása 3,5 millió ember életét követelheti és felbecsülhetetlen környezeti kárt hagyhat maga után.

Veszélyes vizeken

„Nem mind arany, ami fénylik”, tartja – az eszerint a megújuló energiára is érvényes – kissé elcsépelt népi bölcsesség. A víz nemcsak a legrégebbi, hanem a legelterjedtebb zöldenergia-forrás is. Noha a víz energiájának felhasználásával való áramtermelés nem juttat káros anyagokat a környezetbe, mindez korántsem jelenti, hogy a vízerőművek nem jelentenek komoly veszélyt az anyaföldre.

A duzzasztógátak és víztározók megépítése hatalmas területen a természetes növényzetnek és állatvilágnak akár a teljes kipusztításával is együtt járhat. Ráadásul nemcsak a part menti élőhelyek esnek a megújuló energiaforrás áldozatául: a gátakhoz épült erőművek növelik a víz hőmérsékletét, így az ott élő vízi állatok élő- és szaporodásra alkalmas területei is eltűnhetnek.

Az utóbbi években ráadásul a víztározók területéről felszabaduló nagy mennyiségű, az üvegházhatást a széndioxidnál jóval nagyobb mértékben fokozó metángáz felszabadulása kapcsán is kongatni kezdték a vészharangot. Kisült, hogy a folyók megakasztása révén keletkező mesterséges tározótavak vizében rothadásnak indul és jelentős metángáz-felszabadulást generál az odáig elérkező szerves hordalék.

Rettegni mindennek ellenére leginkább az atomerőmű-balesetektől „szokás”. Pedig egyes szakértők a moszuli vagy az afrikai veszélyekhez képest jóformán jelentéktelen korábbi szerencsétlenségek alapján is a vizet tartották a legveszélyesebb energiaforrásnak. Kínában például a duzzasztógátak átszakadása miatt mintegy félmillió embert kellett kitelepíteni és több mint 200 ezren vesztették életüket egyetlen évtized alatt, az 1970-es években.

2008. május 12-én harminc éve nem látott földrengés rázta meg Kínát, s tette a földdel egyenlővé az egyik legsűrűbben lakott kínai tartomány, Szecsuan egy részét

Vannak, akik a Richter-skála szerinti 7,8-es erősségű, közel 70 ezer emberéletet követelő 2008-as szecsuáni földrengést, legalábbis részben annak a számlájára írják, hogy az ezredforduló után néhány hatalmas méretű új víztározót töltöttek fel azon a környéken – fejtegette David Biello, a Scientific American című tudományos hetilap zöldenergia-szakértője 2011-ben.

Mozgásenergiáját az emberiség évszázadokkal ezelőtt igába hajtotta, a vizet áramtermelésre is a XIX. század végétől használják. Az első vízerőművet 1879-ben építették a Niagara-vízesésnél, két évvel később egy közeli kisváros teljes közvilágítását az óriási zuhatagból nyert árammal oldották meg. A környezetre és az emberi életekre veszélyt elsősorban a klasszikus, duzzasztógátak és hatalmas víztározóterületek segítségével működő vízi erőművek jelentenek.

A ma rendelkezésre álló technológiával a gyors folyású, vagy nagy szintkülönbségeket bejáró folyók természetes mozgási energiáját is áramtermelésre lehet használni, mindehhez nem szükséges víztározót, sőt, helyenként még gátat sem építeni. Más kérdés, hogy a víz visszatartásának a hiányában az áramtermelés a nap-, illetve a szélenergiához hasonlóan ciklikussá válik: az időszakos árhullámokhoz igazodik.